Az 1700-as évekre a legtöbb dohányt ún. „hogsheads” hordókban (236 literes viszkis hordó – a szerk.) szállították: a nagy hordókat megrakták szorosan dohánylevéllel. A dohány szállításának fő módja a hordógurítás volt, ami szó szerint azt jelentette, hogy legurították a hordót az utcákon olyan utakon, amiket kifejezettem a dohánykereskedelem miatt hoztak létre. A hordó kerékként funkcionált, a vezető mögött gurult, mint egy hátrafelé haladó, dohánnyal megrakott gőzhenger. A hordókat rendszeresen kilométereken át gurították, akár közvetlenül a dohánypiacokra, akár a rakpartokra, hogy hajóval elszállítsák őket a célállomásukra.
Némi költői túlzással élve, a dohány nem csak közlekedett az utakon, hanem létrehozta azokat, és eközben nem csak fizikailag formálta a tájat, hanem szociálisan, gazdaságilag, és politikailag is formálta a korai gyarmatosítókat.
A gyarmati Virginia dohány

Sidney E. King: Dohánytermelők Jamestownban., 1600 környéke
Nem sokkal azután, hogy John Rolfe először vetett a karibi térségből és Dél-Afrikából származó Nicotiana tabacum magokat Jamestown-ban, az 1600-as évek elején, a dohány nagyon gyorsan Virginia legjövedelmezőbb és legértékesebb forrása lett. A gyarmat 1617-ben már 20,000 font dohányt exportált. A következő évben ez a mennyiség már a duplája volt. Összehasonlításképpen, a spanyolok már az angolok előtt exportáltak dohányt, és 1613-ban több mint 400 000 font érte el Sevilla kikötőjét. 1619-re a virginiai dohány mennyisége megegyezett a londoni spanyol dohányeladással; 1620-ra ez az eladás megduplázódott. 1686 és 1688 között Anglia 36 352 000 fontot importált. A 19. század végén Virginia önmagában körülbelül 40 000 000 font dohányt termelt, 1800-ra pedig a termelés megduplázódott, elérve a 80 000 000 fontot. A nagy kiszerelésű dohány ínyencek számára ez 1,28 milliárd unciát jelent – 640 000 000 kétunciás doboz Cornell & Diehl Autumn Evening dohányából (avagy 1milliárd csomag Óbester Red – a szerk), ami egyszerűen megdöbbentő szám.
Az újvilági angol gyarmatok csillagászati mennyiségű dohányt szállítottak – még a targoncák, kamionok és óceáni teherhajók megjelenése előtt. A dohány szállítása valóban jelentős kihívást jelentett. Virginia part menti Tidewater vízterületén a korai ültetvényeknek az volt az előnyük, hogy a rakpartokhoz közeli helyeket választottak a hajók könnyű megközelíthetősége érdekében, de ahogy a dohánytermesztés fejlődött, a földek és a gazdaságok egyre beljebb és beljebb terjeszkedtek a Piemont régióban. Ezeknek a távoli ültetvényeknek kis hajókra – „lapos” vagy „shallop” – kellett támaszkodniuk, hogy a dohányt sekély patakokon és folyókon keresztül nagyobb kikötőkbe szállítsák; ezek a módszerek azonban megbízhatatlannak bizonyultak. Ezek a járművek a nagy távolságok megtétele során kockázatokat hordoztak magukban, nem is beszélve a többletköltségeikről.
Hogsheads: a dizájn és a gyártás
Részletes kép a dohányprésről, ami a fogaskerekek forgatásának segítségével nyomta összetömörítette a dohányt a hordóban, a szállításra előkészítés során
Mint azt már említettük, a dohányt hagyományosan a nagy, hogshead nevezetű hordókban tárolták, aminek a súlya akár az 1200 fontot (kb. 600kg) is elérhette. A hogshead eredtileg egy mértékegység volt a folyadékokra Angliában, de annak mértéke a folyadék típusától függően változott: egy hogshead bor 63 amerikai gallonnak felelt meg, míg egy hogshead sör csak 51 gallonnak. Az amerikai gyarmatokon viszont ezeket a hordókat kizárólag dohány tárolására használták, így a gyarmati törvényhozók a 17-18. század során fokozatosan szabványosították a hogshead méretei, aminek során a hordók mérete a dohánytermelés bővülésével fokozatosan nőtt. A 18. század végére a mérete már elérte a 137cm magasságot és 87cm szélességet.
A hordók bár különböző kivitelűek lehetnek, eltérő méretekkel és formákkal, de az elkészítésük módja ugyanazon alapul: fadongákat pántolnak össze cilindert formázva, mindkét végén lapos zárással. Azok, amikben folyadékot, vagy nehezebb anyagokat szállítanak, középen domborúak. Ez a különleges, kidudorodó konstrukció növeli a hordó szilárdságát és tartósságát.
A dongák széleinek megfelelő illesztésével, megfelelő domborulatot és a szükséges formát kapjuk. Az illesztések szorosak és egyenletesek lesznek, ami fokozott ellenállást biztosít a belső nyomással és az illesztésekre nehezedő terheléssel szemben. Ezt a folyamatot, az építés legösszetettebb részét, a hordó emelésének nevezik. Ezek a jól megépített hordók vagy fenékhordók képesek ellenállni a megnövekedett belső nyomásnak, és egyenletesen elosztják a terhelést.
A hogsheadek azonban könnyebb, szálas dohányt tartalmaztak, így kevésbé fejlett konstrukcióval is megfelelőek lehettek, mivel nem kellett vízzárónak lenniük, és nem volt szükség arra sem, hogy domborúak legyenek. Ez lehetővé tette az ültetvényesek számára, hogy a helyszínen alakítsák ki a hordókat, képzetlen rabszolgamunkát alkalmazva ahelyett, hogy profi kádároktól vásárolták volna meg. Ezen kívül a dohány hordókban történő szállítása számos logisztikai problémát is megoldott. A szálas dohány létfontosságú helyet pazarolt az Atlanti-óceánon átkelő hajókon. A hogsheadben azonban a dohányt nagy nyomás alatt is fel lehetett használni, hogy csökkentsék a felületét, és több font dohányt tudjanak kisebb térben tárolni. A gazdák óriási csavaros mechanizmusokat alkalmaztak, amelyeket forgatni lehetett, hogy a dohányt szorosan a hordókba csomagolják – hasonlóan ahhoz, ahogyan a Perique-t gyártják még ma is. Az ilyen betárolás lehetővé tette a hajók számára, hogy akár 50 000 font dohányt is szállítsanak anélkül, hogy feláldozták volna a rakterükön belüli területet.
Gördülő utak

Amellett, hogy nagyon értékes helyet takarítottak meg ezekkel a hordókkal, lehetővé tette a farmerek számára, hogy a dohányt a piacokra vagy a kikötőbe szállítsák anélkül, hogy dereglye vagy rakodógép kellett volna. Középen egy rudat átvezetve, vagy a végein rögzítve a hordót oldalra lehetett gurítani.Igásállatokat elékötve, a hogsheadeket gördítve szállították a távoli ültetvényektől a kikötőkig, az úgynevezett gördülő utakon. Ráadásul a bérmunka révén a dohánygörgetés remek üzletté vált, mivel a vállalkozások saját állataikat és munkaerejüket felhasználva dohányszállításra szakosodtak. Ahogy a dohányipar infrastruktúrája fejlődött, raktárakat építettek a part mentén, ahol a dohányt tárolták, amíg az óceáni szállításra készen nem állt. A hosszú távú tárolás iránti igény tovább növelte a dohány előnyeit a szabadban történő tárolással szemben.
A kikötők közelében élő gazdák továbbra is szekéren vagy kocsin szállították a hordókat, de a messzebb élők leginkább ezekre a gördülő utakra támaszkodtak. Az sem volt ritka, hogy a dohányt 100 mérföldnél is nagyobb távolságokra gurították, bár az ilyen hosszú szállítás már kártékony hatással lehetett a dohányra. Leleményesebb gazdák további újításokat vezettek be: hogy a hogshead közvetlenül az oldalán történő görgetésének problémáját kiküszöböljék, ezek a gazdák hikori fából készült (a hikori nagyon rugalmas, és elnyeli a rezgéseket – a szerk.) korongokat rögzítettek a hordók két végére, ezzel elemelve a hordót a talajtól. Ezeknek az úgynevezett "felly,"-knek az elkészítéséhez több szakértelem kellett, a hagyományan szekéren vagy hajón szállított hordókhoz képest, de nagy mértékben javított a szállítás hatékonyságán, és a hordók élettartamát.
Bár a dohányt manapság már nem a gördülő utakon szállítják, de ezek az utak mind a mai napig megtalálhatóak a déli államokban. Csak hogy pár példát említsünk, számos modern út is így alakult ki eredetileg Alexandriában vagy Virginiában: „Az olyan utakat, mint pl. az Oronoco, gördülő utaknak nevezték. Az egykori gördülő út a Burke közelében lévő Braddock Roadtól vezet Pohick Churchig, az 1.sz. amerikai úton, de 1753-tól kezdődően a Fairfax megyei ültetvényesek ezt az utat használták dohánytermésük ültetvényeikről Colechester régi kikötőjébe szállítására" .
A modern kor burkolatos útjai, közlekedési lámpái és motoros járművei ellenére a gyarmati dohányipar nyomai a mai világban is élnek, és kitörölhetetlen nyomot hagytak.
Tengeri szállítás

Dohányszállítmány rakodása a hajóra , egy 1910-es kiadványból
Hasonlóan ötletes fejlesztéseket alkalmaztak a hajóval szállított hogsheadek esetén is. Az 1740-es években, Robert Rose tiszteketes rájött, hogy két hosszú kenut összekötve, azok peremén akár 5-10 hordót is biztonságosan lehet szállítani. Ez az újítás „Rose-módszerként” vált ismertté, és a 18. század második felében a dohányszállítás elterjedt eszközévé vált.
Az 1800-as évekre a dohány folyami szállítása gyakorlatilag leváltotta a görgetést, ezáltal a James és Roanoke folyók lettek a richmondi raktárakba való dohányszállítás fő ütőerei Virginiában, és a Rose-módszert felváltották a hosszú, karcsú, lapos fenekű „bateaux”-nak nevezett hajók. Az N. C. Dawson és A. Rucker által szabadalmaztatott "James River Bateaux"-t kifejezetten hogsheadek szállítmányozására tervezték. A hosszához képest kifejezetten keskeny „James River Bateau” mindössze 3 fős legénységgel üzemelt, és a Lynchburgtól Richmondig tartó utat alig 10 nap alatt volt képes megtenni. A szállítás után a legénység hosszú rudakat használva haladt vissza a folyásiránnyal szemben a kiinduló kikötőbe.
Ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon ehhez a rohamosan terjedő szállítmányozási módhoz, Virginia infrastruktúrájának is fejlődnie kellett. 1800 előtt, a James Riveren lefelé hajózó gazdáknak Westhamnél, egy sor vízesés előtt, partra kellett szállniuk, és a maradék utat Richmondig teherhordókkal cipeltetve tettél meg.
Van egy sztori egy ültetvényesről, aki elfelejtette kikötni a kenuit Westhamnél. Úgy tűnik, hogy a James folyó felső szakaszán elterülő ültetvényét egy rakomány dohánnyal, és egy kancsó viszkivel a kezében hagyta el. Mire elérte Westhamet, az ültetvényes túl sok viszkit fogyasztott, és elfelejtett partraszállni.A kenujával, a dohánnyal, és mindenével együtt lezuhant a vízesésen. Nem sokkal később kihalászták a folyóból vizesen, ijedten, de kijózanodva.
Ahogy a James River szerves dohányúttá fejlődött, csatornákat építettek a Westham-vízesés mentén, lehetővé téve a bateaux-k számára, hogy közvetlenül Richmondba jussanak. Ezek a fejlesztések megerősítették a víziutak szerepét a dohány-szállításban, és az egészet hatékonyabbá és gyorsabbá tették. Ennek köszönhetően, a becslések szerint 1810-re Virginia teljes dohánytermelésének 25 százaléka a James folyó mentén lévő Westham-csatornán haladt át Richmondba.
A Hogshead hatása
A raktárak, amikben a hogsheadeket az angliába való szállítás előtt tárolták, a közeli városok és falvak fejlődéséhez vezettek, és Virginia és más dohányban gazdag államok urbanizációja sok szempontból közvetlenül kapcsolódik a dohánykereskedelmet magában foglaló ökoszisztémához. Kétségtelen, hogy a dohánylevél életének nagy részét hordóban töltötte: Az ültetvényen való felbecsülésétől kezdve a dohány a hogshead hordóban maradt, amíg végül el nem adták azoknak, akik hamarosan elszívták. A szállítástól kezdve, kocsival, csónakkal, raktárban, ellenőrzésre és eladásra várva, majd tengerjáró hajókra rakodva és az Atlanti-óceánon átkelve – végig hordóban töltötte.
A dohány és a hogshead közötti bensőséges és jelentős kapcsolat több évszázadra tekint vissza, és ma is tart. A Philip Morris továbbra is hogshead hordókat használ, a vállalat berendezéseinek és folyamatainak nagy részét az adott hordók köré tervezték. Egy olyan mindennapi dologhoz képest, mint egy fahordó, a hogshead jelentős hatással volt a dohányzás és az egész társadalom történetére. Azoknak, akik dohányvidéken élnek, talán a napi ingázásuk egy egykori gyarmati úton történik, ahol az egykori barázdák párhuzamosan futottak a felettük festett fehér és sárga vonalakkal.
forrás: smokingpipes.com